HATODIK FEJEZET

melyben Simon Templar elhajít egy követ és az olasz küldöttnek nincs szerencséje

Az Angyal egy pillanatig csak állt és figyelte a Hirondel féklámpáit, amíg eltűntek a sötétségben. Nagyon jól tudta – tudnia kellett, – hogy milyen szörnyű kétségek gyötrik Roger agyát, hogyan zajlott le a féltékenység és a barátság párviadala a gondolataiban és milyen szenvedéssel járhatott ez a küzdelem. Roger csak a lány sorsán tűnődhetett, a lányén, aki alig tizenkét órával ezelőtt csöppent az életükbe, aki most fogoly a fák mögötti házban, akit az Angyal olyan fantasztikus önfeláldozásra beszélt rá. Simon azokra a lányokra gondolt, akiket Roger ismert, közös élményeikre azóta, hogy először találkoztak és a saját szerelme is eszébe jutott… Tekintetében furcsa sóvárgás ébredt, miközben szemével az apró vörös pontokat követte.

Amikor a vörös fény eltűnt a kanyarban, az Angyal vállat vont és elfordult. A tengert nézte, ahol egy másik piros fénypont izzott egy zöld lámpa mellett.

Ebben az egy dologban előre megfontolt szándékkal hazudott… A hajó, ebben biztos volt, már alig két kilométernyire lehetett a parttól, amikor beszélgettek, s már le is horgonyzott. Halk lánccsörgést hallott, s aztán a horgony csobbanását.

Éppen az utolsó pillanatban érkeztek! És Roger Conway, akinek körülbelül száznyolcvan mérföldet kell vezetnie Londonba és visszafelé, és akinek közben még el kell végeznie egy nehéz feladatot is, ugyancsak kemény órák előtt áll, bár a Hirondel jó segítőtárs. Az Angyal a sebesség kiváló szakértője volt, esküdött az autójára és tudta, hogy Roger Conway, szerénykedése ellenére képes jól megmarkolni a kormánykereket, de ezzel együtt nagy teljesítményt kell kiszorítania magából és az autóból. Így az, hogy Rogernek semmi dolga sem lesz az éjszaka, csak üres fecsegés volt.

– És adja az ég, hogy ne ütközzön frontálisan egy busszal se – mormolta az Angyal jámboran.

A fák árnyékába lopakodott, ujjai önkéntelenül bal kabátujjába siklottak, ahol Belle markolatára tapintottak. A kis tőr volt a kedvenc fegyvere, amelyet elképesztő sebességgel és ügyességgel tudott használni. Belle egykor csupán Anna ikertestvére volt, de Annát három hónappal ezelőtt, a Mariusszal lezajlott első küzdelem során elvesztette. S most, amikor megérinthette Belle-t, az alsókarjára csatolt kis bőrtokban, az angyali mosoly felvillant az ajkán, de a szeme komoly maradt…

A fákon túl megállt a ház körüli területet övező embermagasságú fakerítés mellett. Simon óvatosan felnyúlt és rozsdás drótot tapintott a tetején. De néhány lábnyira a feje felett az egyik fa ága kopáran nyújtózkodott a kerítés fölé. Simon megfeszítette az izmait, felmérte a távolságot és ugrott. Keze olyan simán és pontosan talált rá a faágra, mintha a tornateremben végezne nyújtógyakorlatot. Néhány fogással visszalendült a kerítéshez, felhúzta magát, átlendítette a lábát és könnyedén leugrott a földre.

Gondosan megigazította a nyakkendőjét, amely egy kicsit félrecsúszott a tornagyakorlat közben, aztán áthaladt a keskeny kis ligeten, amelynek a szélén landolt és körülnézett.

Előtte és jobboldalt pázsitos park terült el, melyből helyenként fák sötét foltjai emelkedtek ki. A ház körül és távolabb is kert volt, lugasokkal és sétányokkal, bokrokkal és melléképületekkel, melyeknek csak homályos körvonalai látszottak a sötétben. Balra egy emelkedő tetején bástyaszerűen elkerített sétány fekete vonala magaslott az ég felé, az Angyal feltételezte, hogy ott kezdődik a sziklák pereme.

Az emelkedő felé lépkedett, amíg lehetett, a fák árnyékában maradt, aztán derékszögben lefordult és a bástyakerítéssel párhuzamosan haladt, mielőtt elég magasra ért volna ahhoz, hogy árnyéka kirajzolódjon az ég hátterében. Biztos volt benne, hogy még nem vették észre a behatolást és igyekezett megőrizni ezt a helyzetet; még nagyon keveset tudott a háznép létszámáról és szokásairól, és az Angyal nem akart túl hamar felesleges kockázatot vállalni. Gyorsan suhant át a halvány csillagfény sütötte tájon, kifinomult hallásával a legkisebb neszt is érzékelte, nyugtalan tekintetével minden árnyékot végigpásztázott és jobb kezének ujjai mindig Belle csiszolt elefántcsont markolata körül motoszkáltak. Ő maga annyi neszt sem keltett, mint egy lopakodó leopárd, amely nem jelenthetett volna halálosabb veszélyt az ellenséges banda valamely erre tévedő tagja számára, mint Simon Templar.

Most jobbra volt a háztól és jóval közelebb, így még nagyobb óvatossággal kezdett mozogni. A következő pillanatban egy kavics csikordult a lába alatt. Balra kapta a fejét, hogy lássa, hová vezet ez az ösvény és a kőkorlátban egy széles nyílást vett észre a sziklák tetején. Biztosan innen vezetnek le a lépcsők a partra, gondolta, majd észrevett egy fát a hasadék mellett, amely mögül kitűnően megfigyelheti a tengeren zajló eseményeket.

Letért az ösvényről és szinte beleolvadt a fa mögötti sötétségbe. A fa a szakadék legszélén emelkedett és a kőkorláton lévő nyílás valóban arra vezetett, amerre gondolta – a repedezett lépcsősor eltűnt a lenti sötétségben.

Simon körülnézett és látta, hogy az újhold keskeny karimája kezd kiemelkedni a tengerből. Még ha telehold lenne, akkor sem világítaná meg a tájat, gondolta, és néma hálát rebegett az égiek felé, akik így megkönnyítették a helyzetét. A sötét szándékok megvalósításához tökéletesek voltak a fényviszonyok – csak az égen tündöklő csillagok ezrei sugározták halvány fényüket – s ez éppen elegendő volt Simon Templarnak, aki úgy látott a sötétben, mint a macska, s így munkához láthatott anélkül, hogy kellemetlen helyzetbe kerülne.

Ismét lefelé nézett, a lehorgonyzott hajó és a szikla alján lévő homok vékony, világos sávja között egy kis, fekete árnyékot látott, amely végigsiklott a vizén. Mozdulatlanul, visszafojtott lélegzettel, összeszorított ajakkal figyelt – az Angyal képességei önkéntelenül léptek működésbe, akár szükség volt rájuk, akár nem – és meghallotta az evezők nyikorgásának neszét.

És aztán más hangot is hallott éppen maga mögött, s ezt sokkal könnyebb volt észlelni – súlyos léptek csikorgását azon a kavicsrétegen, ahonnan éppen az előbb osont ide.

2.

Kissé beljebb húzódott az árnyékba és körülnézett. A ház felől vezető ösvényen egy lámpás fénye imbolygott, nyomában három férfi lépkedett. Egy pillanat múlva tisztán hallotta a hangjukat.

– Himmel! Jó lenne már az ágyba lenni! Se tegnap éjjel – se ma éjszaka – sose lehet aludni!

– A francba, te tökfej! Gyepáld meg az agyad, hogy összeálljon, milyen bandába csöppentél!

– Aza, aza német mindég alunni akar. Mindég csak hunyna meg piálna…

– Biztos neki is kiszáradt a gigája. És ha az ember vattát köp…

Az Angyal elegánsan nekitámaszkodott a fának, figyelte a közeledő társaságot és őszinte elismerés tükröződött a tekintetében.

– Egy boche, egy digó és egy New-York-i vagány – mormolta. – A mindenit! Ez a Marius valóságos Népszövetséget szervezett maga köré.

A három férfi csendben lépkedett tovább, már csaknem egy vonalban voltak az Angyallal, amikor az amerikai ismét megszólalt.

– Ki hozta ide a csajt?

– Hermann – válaszolta a német röviden.

– Helyes tyúk, nem? – a digó szentimentális húrokat pengetett. – Emlékszek egy csajra, aki Sorrentóban volt… arra emlékeztet…

– Rendes pipi, szó se róla. De nem a magunkfajta csórónak való, biztos valami nagymenőnek csípték fel…

Olyan közel haladtak el az Angyal mellett, hogy minden további nélkül fél kézzel leszúrhatta volna bármelyiküket – egy pillanatig morfondírozott is a dolgon, mert olyan ember volt, aki szereti az egyenes dolgokat. De tudta, hogy egy-két apróbb gyilkosság úgyse sokat számítana és többet vesztene rajta, mint amennyit nyerhetne. És ha bármilyen zűrzavar keletkezne, csődöt mondana frissen kieszelt terve is.

A Népszövetség leereszkedett a sziklába vájt lépcsőkön, s ahogy távolodtak, beszélgetésükből az Angyal már csak távoli mormolást hallott. Simon megint lenézett a tengerre, s látta, hogy a hajóról lebocsátott csónak már félúton van a part felé. Gyorsan körülnézett, nem követi-e valaki az iménti triót, majd kisurrant rejtekhelyéről és lelopódzott a lépcsőkön a hangok irányába.

Könnyen utolérhette volna őket, de nem ez volt a szándéka. A sziklás lépcső nehezebb terep volt, mint a fenti sima pázsit, egyetlen meglazult kődarab kellemetlenül és végzetesen pontot tehetne az ígéretesen alakuló történet végére. Az Angyal számított arra is, hogy a három gengszter közül bármelyik visszafordulhat, és nem akarta, hogy váratlan meglepetés érje. Ügyelt arra, hogy a trió megtartsa lépéselőnyét, s ezért olyan óvatosan vonult utánuk, mint egy reumás rinocérosz.

Végül odaért az utolsó fordulóhoz és látta, hogy a társulat már ott álldogál a homokos parton. Ugyanebben a pillanatban a csónak odasiklott a kis móló mellé, amelyet az imént, a fenti szikláról nem láthatott.

Megállt, gondolatai villámgyorsan keringőztek az agyában és körülnézett.

A parton sehol nem volt megfelelő rejtekhely az ösvény vége és a móló között; de a lejtős sziklákon sűrűn nőtt a fű és a bokrok egészen a homoksáv széléig húzódtak, a cserjék között nem volt egy nyílás sem, egyre sűrűsödtek a part felé. Ez határozottan hasznos, de… A hajó felé pillantott és töprengve simított végig az állán. Aztán megint a mólóra nézett, ahol egy lámpa fényénél éppen kisegítettek egy férfit a csónakból. A csónak mellett, a mólónál, de közelebb a parthoz valami más is ringott szelíden a vízen… Az Angyal lassan megmerevedett, feszülten nézett előre és révült boldogság töltötte el. Nem volt biztos benne… nem egészen… túlságosan is jó ahhoz, hogy igaz legyen… De amíg bámult, a férfi, aki kiszállt a csónakból, a lámpást tartó ember és a házból érkezett társaság egyik tagja lassan elindult a sziklaösvény felé. A lámpásos férfi a móló szélén haladt, s a fény az Angyal feltevését bizonyossággá változtatta. Valóban, a próféta szakállára, vitathatatlanul és letagadhatatlanul egy motorcsónak volt.

Az Angyal teli tüdőből felsóhajtott… Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen… – Óh, egek! – fohászkodott.

Rövid ideig még az sem jutott eszébe, hogy az égből pottyant ajándék ugyanakkor jókora hátrányt is jelenthet. Mert a fogadóbizottság harmadik tagja ott guggolt a móló szélén és a csónak legénységével beszélgetett, a másik kettő pedig a csónak utasát kísérte a sziklalépcsőkhöz; és abban a pillanatban, amikor mindezt megállapította, Simon egy kisebb társaság közeledésének zaját hallotta, akik ugyanezen a lépcsőn jöttek lefelé.

Körülnézett, észrevette, hogy a lámpásuk nem sokkal mögötte imbolyog, két alakot tudott megkülönböztetni, az egyik magas, a másik sokkal alacsonyabb.

Kissé bosszantó. De nem reménytelen…

Szemrevételezve a környéket, könnyedén lelépett az ösvényről, megkerült egy cserjét, belekapaszkodott egy facsemete törzsébe és nesztelenül az árnyékba húzódott, így a két csoport közvetlenül alatta találkozott, és azt látta, amit sejtett, hogy a két lefelé igyekvő alak nem más, mint Hermann és Sonja Delmar.

Mind az öten megálltak, kis csoportba verődtek és suttogva beszélgettek. Sonja Delmar a csoporton kívül állt, egyelőre nem törődtek vele. Őreinek nem kellett attól tartaniuk, hogy megszökik, Simon látta, hogy csuklóit a hála mögött kötözték össze, bokáin mintegy negyven centi hosszú béklyó feszült.

Simon fél karjával a facsemetébe kapaszkodva gubbasztott, éppen hogy le nem csúszott a meredek lejtőről. Szabad kezével végigtapogatta a földet, felemelt egy kis kavicsot, gondosan célzott, majd eldobta.

A lány kezét találta el, de az nem mozdult meg mindjárt. Aztán egyik lábával idegesen belerúgott a kavicsba – s ha valamelyik férfi meghallotta volna a kő pattanásának zaját, azt hihette volna, hogy a lány mozdulata indította el. Az Angyal egy pillanatra felnézett a csillagokra. Kitűnő! Ez a lány, aki életében először játssza ezt a játékot, már amennyire az Angyal sejthette, máris úgy sétál a borotva élén, olyan nyugodtan, mint egy képzett kalandor – s figyelemmel tudja kísérni a játszma apró mozzanatait is. Más lánynak reszketett volna a térde, hisztérikusan gondolt volna a menekülésre, ő azonban nyugodtan és módszeresen segít neki…

Ezután Sonja természetesen és nyugodtan körülnézett, az Angyal pedig lassan felemelkedett az árnyékból, hogy a lány tisztán láthatta.

A lány észrevette. Simon még a félhomályban is megpillantotta, hogy milyen sóvár kérdés sugárzik a lány arcáról, és tudta, hogy Sonjának is látnia kellett az ő mosolyát. Bólintott, intett és a lehorgonyzott hajóra mutatott. Aztán ismét elmosolyodott, a mosolyból vakmerő magabiztosság sugárzott. A lány visszamosolygott, arcán teljes bizalom és majdnem teljes megértés tükröződött. Az Angyal szeretett volna minden gondot szélnek ereszteni, és azt kívánta, bárcsak leugorhatna innen, hogy a lányt a karjába vegye. De nem tette meg. Jobb karját vidám, lovagias gesztussal emelte fel, ez jól illett a mosolyához, majd visszakuporodott a sötétségbe. Hermáim lefelé ösztökélte a lányt a lejtőn, a másik három ember pedig felfelé tartott.

3.

De a lány látta, tudta, hogy ott van, hogy eddig még nem történt semmi hiba, hogy eddig még nem élt vissza a bizalmával, hogy ugrásra készen várakozik… És már az is valami, hogy ezt megmutathatta neki… És amikor leugrott az üres ösvényre, Simonnak eszébe jutott a lány csodálatos bátorsága, Roger Conway és sok más dolog. – Szép az élet – gondolta az Angyal, majd leült egy kényelmes sziklára és a térdére fektette a kezét…

Látta, hogy a lány végiglépked a mólón, majd beemelik a csónakba. Hermann lekuporodott a másik férfi mellé, aki a csónak legénységével társalgott, a gyufa lángja, amellyel a pipáját meggyújtotta, megvilágította szikár arcának ragadozó vonásait, amelyekre az Angyal olyan jól emlékezett. És Simon várakozott.

A csónak legénysége nyilván annak a férfinek a visszatérésére várt, akit partra szállítottak – az egyik tiszt lehetett, vagy talán maga a kapitány. S nyilván igen sok múlik azon, mi történt Máriusszal, ez viszont a herceg tisztálkodási programjával függ össze. Ezekre a kérdésekre az Angyal még nem tudta a választ. Ha Marius leszáguld Salthambe, a megszentségtelenített királyi fogkrém-históriájával, ugyancsak nagy lesz az izgalom. Az Angyal biztos volt benne, hogy megérkezése előtt nem történt ilyesmi, mert ha lezajlott volna, akkor a rosszfiúk valóságos kordont vontak volna a ház köré, és a saját, szerény belépése is sokkal élénkebb körülmények között történik meg – hacsak Marius nem számított arra, hogy az Angyal még mindig nem érti a herceg anyanyelvét. És ez – nos, ennek az esélye csekély volt… Természetesen, Marius azalatt is megérkezhetett, amíg az Angyal az éjszakai hegymászással foglalatoskodott, de Simon arra gondolt, hogy ennek visszhangját hallania kellett volna. Nagyjából feltételezhette, hogy ő maga és a rekordja olyan tényező, amelyről nagyképűség nélkül állíthatja: meg tudja zavarni a készülőben lévő istentelen tervet és nem számíthat arra, hogy a gonoszok ezt félvállról veszik. Ezért restelkedve ugyan, de nem élt a lehetőséggel. Előbb vagy utóbb úgyis megtöri valami a táj éjszakai nyugalmát és inkább előbb mint utóbb; mert Simon Templar tervében ez volt a legfontosabb tényező, hogy mikor kerül erre sor, s igen nagy kérdőjel volt a dolog végén.

De most, a komor aggodalom hosszúra nyúlt ideje után hangokat hallott maga fölött és tapintatosan odébb csúszott az ösvényen. Két férfi jött lefelé – egyikük az a német, aki nemrégen a kényszerű álmatlanság miatt panaszkodott. Németül beszéltek. Amikor közelebb értek, az Angyal érdeklődve figyelte, hogy róla is szó esik-e, de nem említették a nevét. A német az ösvény meredeksége, a sötétség, az ennivaló, az álmatlanság miatt sopánkodott, a tengerésztiszt nem valami nagy együttérzéssel fejezte ki sajnálkozását, majd továbbhaladtak. Őket nyilvánvalóan nem hozta izgalomba semmi, amit a házban hallhattak.

Simon figyelte, ahogy végigbandukolnak a mólón és kezet ráznak. A tengerésztiszt ismét beszállt a csónakba, az egyik matróz a csáklyával ellökte a járművet a mólótól. A legénység meghúzta az evezőket.

A lámpa fényében, amelyet a mólón álló férfi tartott, Simon látta, hogy a lány visszanéz a szikla félé, de akkor sem láthatta volna őt, ha kimerészkedik a tisztásra. És ekkor a parton álló férfiak közül ketten a sziklaösvény felé indultak.

Ketten… Simon látta, ahogy elhaladnak alatta és összehúzta a szemöldökét. Aztán ismét lenézett a partra, a harmadikat kereste, de nem találta. A felfelé igyekvők hangja és léptei egyre halkabbak és halkabbak lettek, míg végül eltűntek a távolban. Fölértek a sziklák tetejére és a harmadik férfi még mindig nem követte őket.

Simon habozott, majd vállat vont és megint az ösvényre lépett. Bármit is csinál a trió harmadik tagja, meg kell kockáztatnia a dolgot. Kevés ideje maradt. A hajó biztosan felszedi a horgonyt, amint kényszerű utasa a fedélzetre lép, és amellett – nos, milyen hamar?…

Megállt az ösvényen és angyali mosoly villant fogsorán a sötétben. Mert ha a harmadik ember még mindig ott ácsorog a parton, annál jobb. Társai eltűntek, a csónak már elég messze van… és az Angyal eredményesen dolgozik. Egy kis birkózás nem csap nagy zajt. És a harmadikat, bárki is legyen, fel lehet használni – roppant hasznosan és szórakoztatóan – a gondviselés által idepottyantott motorcsónakkal kapcsolatban…

Simon mint egy repülő árnyék siklott le az ösvényen. Amikor az utolsó fordulót elhagyta, lerúgott egy követ, amely végiggurult az ösvény mentén és becsapódott egy bokorba. Hirtelen mozgás zaját hallotta lentről, de gondtalanul tovább lépkedett. Aztán egy köpcös alak bukkant fel a sötétből, közvetlenül előtte.

– Chi va la? – hangzott az elképedt kérdés olaszul; és Simon úgy érezte, hogy ez éppen megfelelő alkalom arra, hogy bemutassa nyelvtudását.

– L'uomo che ha la penna della tua zia – válaszolta komolyan.

Lába a homokot érintette, alig egy lépésnyire volt már ellenfelétől, amikor a férfi kinyitotta a száját, hogy valami megjegyzést tegyen, amelyről úgy rendeltetett, hogy soha ne hangozzék el, ugyanis az Angyal hatalmas erejű horogütése beléfojtotta a szót.

– Nicsak –, Signor Boloni, az olasz küldött – mormolta az Angyal némi önelégültséggel, aztán lehajolt, s az eszméletlen férfit a vállára emelve elindult lefelé.

4.

Néhány pillanat múlva ott állt a mólón a motorcsónak mellett. Bedobta az eszméletlen embert és villámgyorsan meztelenre vetkőzött.

Az Angyalnak otthon roppant elegáns és választékos ruhatára volt, de ezúttal ez a változatosság nem állt rendelkezésére, ám igen fontosnak látszott, hogy most is megőrizze eleganciáját. Az biztos, hogy vizes lesz, de semmi okot nem látott arra, hogy ruhájával ugyanez történjen. Amellett úgy érezte, hogy előnyére szolgál, ha megőrzi természetes szépségének külső ékességeit is. Ki tudja, mi mindent kell végigcsinálnia még hajnalig és ha úgy kellene Rayt Mariusszal vagy Rudolf herceggel társalognia, mint egy mélytengeri búvárnak, aki húsz méternyi mélységben felejtette az esernyőjét, ez meggátolná abban, hogy érvényesítse angyali stílusát, ami zavaróbb lenne, mint a jelenlegi körülmények közül bármelyik.

Az Angyal tehát levetkőzött. Ruháit összehajtotta és becsavarta az ingébe.

Aztán figyelmét a motorcsónakra fordította. Két kötél rögzítette, ezeket eloldozta. Kiemelt a csónak fenekéről egy keskeny deszkát, ezt keresztüldugta a kormányon és rögzítette, e célra az olasz küldött nadrágjának csíkjait használta, amelyeket Belle segítségével nyiszált le, majd a deszka végéhez odaerősítette a köteleket, amelyek hátul a vízbe lógtak. A hátsó ülésen az olaszt helyezte el, akit két másik deszkadarabbal legjobb tehetsége szerint megtámasztott.

Az Angyal hihetetlen gyorsasággal tevékenykedett. Az a csónak, amely Sonja Delmart szállította a hajóhoz, még nem ért céljához, amikor Simon már a motorcsónak indítóját fogta. Szerencséje volt, a motor egy-két rántás után beindult. Az Angyal anyaszült meztelenül, fején a kis ruhacsomaggal, ingének ujját az álla alá csomózva, hogy le ne csússzon, beugrott a vízbe. Megmarkolta az egyik lelógó kötelet, a motorcsónak megfarolt a mólónál, majd felgyorsult. Sonja Delmart éppen ekkor emelték a várakozó hajó feljáratára.

Ez az őrült hullámlovaglás Simon Templar egyik legragyogóbb emléke maradt. A motorcsónak olyan sebességgel hasította a vizet, amire nem számított, a felkorbácsolt hullámok a szemébe csaptak és félig megvakították, alig tudott levegőt venni, mert az orrába víz került, s ha nem szorította volna acélos erejű ujjaival a kötelet, amely vontatta őt, már az első két perc után a tenger fenekén kötött volna ki. S ugyanekkor ezekkel a kötelekkel kormányoznia is kellett, pontosan kiszámítva az irányt – ám a csónaktest eltakarta előle a kilátást, s a kezdetleges kormányszerkezet olyan lazán működött, hogy valóságos művészet volt megakadályozni, hogy a vízi jármű felboruljon. Ha a kormány elszabadul, akkor valószínűleg kis körben forogtak volna addig, amíg az üzemanyagtartály ki nem fogy…

Simon rájött, hogy csak úgy tudja betartani az irányt, ha átlós irányban manőverezik, ellenkező esetben képtelen lenne szemmel tartani a hajót. Még akkor is, ha a végső száguldás egyenes irányban történik majd… A hajón lévők már biztos régen meghallották a motorcsónakot. A lármát valószínűleg a házban is észlelhették már és csodálkozhatnak azon, vajon mi a csoda kelti ezt az istentelen zajt… Amikor újból irányt változtatott – nagyon óvatosan kellett csinálnia, mert a túl éles fordulat minden bizonnyal felborítja az olasz küldöttet, márpedig Simon azt akarta, hogy ülve maradjon – megpillantotta a hajó mentőcsónakját, amelyet már kiemeltek a vízből, s a hajó jobboldalán kis fekete alakok csoportosultak. Biztosan ők is kérdezősködnének…

Hirtelen rájött, hogy itt az ideje az utolsó, egyenes roham megvalósításának.

Legjobb tudása szerint beirányozta a motorost, egy pillanatra teljes súlyával az egyik kötélre függeszkedett, aztán ismét kiegyenesedett. Ha nekirohan a hajó oldalának, a halak aligha lesznek elégedettek azzal, ami megmarad belőle… De nem rohant neki… Éppen ellenkezőleg. A víz tajtékjának felkorbácsolódott villanásán át látta, hogy a horgonylánc alig néhány méterre van tőle.

Nem volt elég pontos…

Amikor elsuhant a hajó mellett, egy kiáltás foszlányait hallotta a fedélzetről, és az angyali mosoly kissé eltorzultan jelent meg a szája sarkában. Aztán a motorcsónak kiszáguldott a nyílt tenger felé, és Simon megint óvatosan rákapaszkodott a kötélre.

A durva kötél tépte a tenyerét. Túlságosan vékony volt ahhoz, hogy kényelmesen megmarkolhassa, ujjai megdermedtek és reszkettek az erőfeszítéstől. Bármilyen izmos is volt, úgy érezte, mintha valami kitépné a karjait, és úgy tűnt, hogy már évszázadok óta nem vett rendesen levegőt…

Az Angyal összeszorította a fogát. Meg kell csinálnia most… el kell érnie a hajót… harmadszorra már nem fog sikerülni. A hullámlovaglás egészen más ha jókora deszka van az ember alatt, csak súrolja a víz felszínét, de ha belemerül a hullámokba… Megint felsóhajtott, megigazította a kormányt és fohászkodott… Közben a motor zúgása mellett tisztán hallotta egy revolverlövés hangját.

Nos, ez elkerülhetetlen – és különben is, ezért ücsörög a motorcsónakban az olasz küldött.

De mi lesz velünk? – gondolta az Angyal, s ebben a pillanatban érezte, hogy a motorcsónak megremeg a köteleken, amiket erősen tartott…

– Na most – gondolta, és elengedte megkínzott kezéből a köteleket, amelyek eleven lényekként ugrottak ki a szorításából. A horoglánc mintha a semmiből került volna elő. Gyilkos szándékkal ugrott a feje irányába, az Angyal kétségbeesetten kapott utána és belekapaszkodott…

Amikor elcsigázottan kikecmergett a vízből, és szétrepedni készülő tüdejébe friss levegőt szippantott, látta, hogy az olasz küldött oldalvást billen. A motorcsónak oldalra dőlt, az olasz a hajófenékre zuhant, a motorcsónak valahogy egyenes irányt vett és nagy berregéssel a nyílt tenger felé vette az útját. A fedélzetről eldördült a második lövés.

Simon úgy érezte, mintha kínpadra feszítették volna, de néhány másodpercnél tovább nem mert pihenni. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor a fedélzeten mindenki a száguldó motorcsónakot figyelte. Valahogyan felmászott. Ha ezt kötélen kellett volna tennie, nem lett volna képes rá, mert egész teste elgémberedett és nem érzett erőt a karjaiban, de a horgonylánc szemeibe bele tudta dugni a lábát, és így feljutott. Amikor feljebb ért, a hajó tatja eltakarta előle a távolodó motorcsónakot, de hallotta a harmadik, majd a negyedik lövést is…

Aztán már képes volt felnyúlni és megragadott egy keresztvasat. Hatalmas erőfeszítéssel felhúzódzkodott és beleakasztotta a térdét.

Senki sem vette észre, mert minden kimerültsége ellenére is nesztelenül mozgott.

Amikor átbújt a korláton, ismét meglátta a motorcsónakot, mely a kelő hold felé száguldott. Egy alak emelkedett fel benne, veszedelmesen imbolygott, eszeveszetten hadonászott a karjaival. Aztán megragadta a kormányt, a motorcsónak megfordult és ismét a hajó felé száguldott.

A csónakban lévő férfi valamit kiálthatott, de bármit is ordított, hangját elnyelte a motor zúgása. És most, egymás után ötödször is felugatott valahol a fedélzeten a revolver; és az olasz küldött a melléhez kapva, a tenger sötét hullámai közé zuhant.